2011. június 29. 17:52 - írta everyday

Mostanában egyre komorabb a hangulatom. Ezt főleg az mutatja, hogy újra komoly zenét kezdtem hallgatni.
A másik, hogy feltűnően sokszor rám jön a sírhatnék. Nem tudom miért, mitől. Csak úgy. Van, hogy el tudom fojtani, máskor meg már párás a tekintetem és összeszorított fogakkal várom a "sírás roham" elmúltát. Nem tudom mitől lettem ilyen érzékeny.

Elkezdődött a nyári gyakorlatom is. Már a második hetet taposom a 4-ből. De annyira borzasztó. Idegenek, idegenek, idegenek! Akik úgy tesznek mintha 1 hét után a barátaid tudnának lenni. Egyikük sem jobb a másiknál. 
Az első héten sokszor olyan egyedül éreztem magam, elveszettnek... Most pedig ott tartok, hogy még az osztálytársaimat is ellenségnek tekintem. Eddig a szeletelő használatát sikerült elsajátítani... De szaktudással nem gazdagodtam. Úgy érzem, hogy életem leghosszabb 1 hónapja ez... A napok, az órák lassan telnek. Én már nem is tudom hol vagyok. Érdemi munkát a 2 hét alatt felmutatni nem tudtam... annyira haszontalannak érzem magam ott. 

Július közepén pedig haza megyek 2 hétre. Otthon leszek a kis állataimmal; a kutyámmal akit eskü!!!! minden nap elviszek majd sétálni, a két kis virgonc kis cicával... és talán sikerül kialudnom magam... Ez a minden napos 4-kor kelés... nagyon megvisel.

A gyakorlatok alkalmával legalább tudok gondolkodni... annyi minden jár a fejemben.... jövő, szerelem, álmok. Azt így utólag nem tudnám megmondani, hogy konkrétan milyen dolgok suhannak át az agyamon.

2011. június 16. 20:57 - írta everyday

Fuuuh, de régen írtam...

Na nos, tudjátok meg, hogy amióta városi "gyerek" lettem, azóta pocsékolok. Azt hiszem. Nem szeretem kidobni a maradék tejet vagy kenyeret. Tudjátok nálunk otthon falu helyen semmi ennivalót nem dobtunk ki, emiatt nagyon rosszul érzem magam, szinte bűntudathoz hasonlítanám. Azt főleg amikor az anyuéktól kapott cuccot kell kidobnom, például pár szem gyümölcsöt. Annyira rossz érzés, hogy szinte sírhatnékom van tőle, vagy nem biztos, hogy attól de valamitől(magam sem tudom mitől).

Végre vége lett az iskolának és mire vége lett a tanévnek sikerült összébb barátkoznom az osztálytársaimmal. Aztán látom a végét az egésznek, mármint, hogy is mondjam... vége lesz. Úgy érzem mostanában főleg, hogy nincs olyan barátom aki igazán az lenne. Akinek BÁRMIT elmondhatnék. Mármint jobban érzem magam így, hogy szinte "elvágom" magam az emberektől...

A másik meg... szóval egy ideje furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ugyan lesz-e 5 éves osztálytalálkozónk, s mit ád isten lett! 
Amikor még nem tudtam róla, hogy lesz addig olyan örömmel "vetettem" magam a gondolatába, de mihelyst valóságos formát kezd ölteni a dolog - dátummal, hellyel stb. - azóta óckodom tőle. 
Félek a többiektől. Régen sem igazán voltam velük "pajtás" de... főleg ellenségnek tekintettem őket akik szebbek, jobbak nálam, s ez mindig " baszta a csőrömet!". Igen csak kisebbségi érzésekkel hagytam el a 8. osztályt, aztán dupla adaggal kaptam belőle a középiskolában. Az a sok öntelt ember... én sem vagyok tökéletes de... 
Nem szeretném látni az általános iskolás osztálytársakat, egyszerűen nem. Az egészben csak az a rossz, hogy már elígérkeztem, hogy megyek, Szotyit is viszem. Így pláne másabb a dolgok fekvése...